Röviden fogalmazva, a játék olyan, mint az engine neve, ami hajtja: unreal. A készítők még a ját
ék megjelenése előtt nagyban hangsúlyozták, hogy úgy még soha nem láttuk a második világháborút, ahogyan ebben a játékban fogjuk. A maguk módján igazuk lett, bár szerintem az eredményre ők maguk sem büszkék. Bővebben a tovább mögött!
Anno a Call of Duty első részének mottója az volt, hogy senki sem nyerheti meg egyedül a háborút. Ennek megfelelően ott sok bajtárssal az oldalunkon harcolhattunk, akik mint tették a dolgukat: aprították az ellent. Valami ilyesmit próbáltak az EA Games designerei, de nekik sajnos pont az ellenkezőt sikerült elérni: szó szerint egyedül nyerjük meg a háborút! Csapattársaink buták, és még célozni sem tudnak (a játék végigvitele alatt szerintem összesen ha 5-6 ellenséget lőttek le csapattársak), az ellenség megölésének módja náluk a közelharcban kimerül (ha véletlenül közel kerülnek). Ha már az ellenségeknél tartunk: piszkosul sokan vannak! Ha egy helyen megállunk, akkor szó szerint végtelenítve jönnek az ellenségek amíg tovább nem megyünk. Ráadásul néha egyenesen az arcunkba spawnolnak, ami szép nagy pofont ad a realitásnak: vicces nézni, ahogy 20 katona fut ki egymás után egy olyan szobából, melynek egyetlen ki- és bejárata van. Így persze ha mi nem lövöldözzük le az ellenünk rohamozó németeket, akkor percek alatt elsöprik az útból az amerikaiakat, akik gyakorlatilag semmit sem tesznek a győzelem érdekében. Kíváncsi vagyok, hogy ilyen módon meddig tartott volna az európai offenzíva…
Sokan emlegetik, hogy FPS-ekben úgy érzik, mintha mindenki csak őket lőné. Ez a Medal of Honor: Airborne esetében nem kitaláció, hanem maga az igazság. A németek bárhol észrevesznek, és azonnal csak téged kezdenek el lőni. Kicsit röhejesnek hat, amikor 3-4 társam is kint áll a mező közepén, de a teljes védősereg engem lő, aki éppen hogy kilátszom a fal egy apró repedésén. Talán ezzel is nehezíteni akartak, vagy csak véletlenül sikerült így, de mindenesetre tovább erősíti azon hitemet, hogy a társak csak dísznek vannak a játékban: ha fedezem őket hátulról, vagy ha mindenkit kipucolok az ablakokból akkor sem nyomulnak előre, csak állnak bambán és néznek ki a fejükből. Új háborús élmény? Biztosan.
Miután ennyit szapultam a játék MI-jét, ideje más vizekre evezni: ez pedig nem más, mint a játékmenet. Ezen a téren a játék fejlesztői azt hiszem megérdemelnek egy virtuális piros pontot, hiszen az irányítható ejtőernyőzéssel tényleg újat sikerült alkotniuk. Az irányítható ejtőernyőzés röviden annyit tesz, hogy minden pálya elején egy repülőgépen vagyunk, melyből kiugorva oda érkezünk a pályán, ahova akarunk. A poén ebben, hogy minden egyes újrajátszásnál más és más élményben lesz részünk. Elvileg. A gyakorlat viszont az, hogy a pályák ennek ellenére igen lineárisak, és bár az egyes objectiveket tetszőleges sorrendben teljesíthetjük, az esetek többségében ugyanazon az „ösvényen” haladunk végig. Ennek ellenére az ejtőernyőzés egy jó ötlet, melyet viszonylag jól sikerült megoldaniuk a fejlesztőknek. Az ejtőernyőzés mellett a fejleszthető fegyverek is elvileg az újrajátszhatóságot erősítenék, bár ezeknek az upgradeknek nincs akkora haszna, hogy megérje értük újra és újra nekifutni a játéknak.
A játék grafikájával sincs nagy probléma. Az Unreal Engine 3 jól üzemel, a pályák szépen meg vannak csinálva, az emberek mozgása is elfogadható. Annál rosszabb, amikor meghalnak: a végtagok össze-vissza kalimpálnak, sokszor a testek úgy pattognak, mintha gumiból lennének. És akkor még nem is említettem azt, amikor valamelyik testrész beakad egy tereptárgyba: ilyenkor az adott testrész megnyúlik, mint a rágógumi (3 méteres lábak FTW), és egész furcsa szörnyek jönnek létre. Azt pedig már szinte meg sem merem említeni, hogy a holttestek pár másodperc alatt eltűnnek, így a csatatér egy kicsit mesterkélten tiszta. Ezek ellenére a grafika és a hangok egész jó hangulatot teremtenek, és a helyszínek is viszonylag változatosak.
A helyszínekkel pedig azt hiszem elértünk ahhoz a ponthoz, melyet a legtöbben a Medal of Honor: Airborne fő hibájának tartanak: a játék rövidsége. A single-player kampány összesen 6 pályából áll, és gyakorlatilag egy délután alatt végigvihető. Persze a végtelenül özönlő ellenséggel megpróbálták hosszabbá tenni a játékot a fejlesztők, ezzel azonban inkább csak a frusztrációs faktort sikerült növelni, főleg a késői pályákon. Apropó késői pályák: a játék 4. pályája az Operation Market Garden, mely a második világháború legnagyobb, de egyik utolsó ejtőernyős offenzívája volt. Ezután már a készítőknek a saját fantáziájukat kellett használniuk (bár az Operation Varsity még valamennyire valós), így születhetett meg az, amitől azt hiszem mindenki a fejét fogja, aki egy kicsit is ismeri a második világháborút. Az utolsó pályákon ugyanis a játék félig-meddig átmegy sci-fi FPS-be a 100 méteres betontoronnyal, a náci szuperkatonákkal (akik újratöltés nélkül tüzelnek folyamatosan a dobtáras, kézben hordott MG-42-vel), valamint a német katonák folyamatosnak tűnő áradatával (itt már szó szerint). A lezárás pedig nem is igazi lezárás, az embernek inkább az az érzése tőle, hogy itt még egy pályának kellene következnie. Igaz, hogy a klasszikus MOHAA-ban sem volt túl jó lezárás, így ez szinte stílusjegynek tekinthető.
Összegezve azt hiszem hogy nagy csalódás volt a MOH:A. Annak ellenére amit ígértek a fejlesztők, az ejtőernyőzésen és a fejleszthető fegyvereken kívül egyáltalán nem teljesített úgy, ahogy azt egy ilyen nagy névtől elvárnánk. A játék rövid, hemzseg a hibáktól, és ezen még az Unreal Engine 3 sem tudott javítani. Kár, hogy a régi jó Medal of Honor nevet idáig süllyesztették, de lehet, hogy intő jelként szolgál majd a fejlesztőknek, hogy vissza kéne térni ahhoz a sémához, ami anno a MOHAA szívét-lelkét jelentette, a nagy grandiózus csatákat pedig a Call of Duty-ra hagyni. Ők jobban értenek hozzá.
